Délelőtt gyorsan megsütöttem a tortát, és most írok egy picikét aztán lefekszem....
Nemrég láttam egy képet,amit az uncsitesóm tette fel. Nem kéne ilyet mondanom, vagyis írnom, de kezdek féltékeny lenni, na de nem olyan értelembe. Tegnap felrakott egy virágot, amit kapott az 5. hónapfordulóra és mindig meséli, hogy a pasija meglepi őt, nem egyszer volt, hogy váratlanul betoppan, pedig a srácnak tényleg alig van pénze, mert még tanul és csak egy kevés ösztöndíjat kap, amiből hazaad, mert 5-en vannak testvére, és mégis felutazik hozzá majdnem minden héten...
Mindegy a lényeg az, hogy örülök neki, hogy boldog és végre megtalálta a boldogságot....
Csak legbelül fáj, hogy tudta, hogy örülnék néha nem mindig pl. születésnap vagy nőnap vagy év fordulókor egy kis kedvességnek pl. egy szál vörös rózsának, vagy mindig szerettem volna ha átjönne hozzánk vagy pecázni, vagy a többi rokonnak bemutatni, de ő mindig kihúzta magát, mert fáradt, nincs pénze... vagy már annak is örültem volna, ha egyszer átjön tudtom nélkül és meglepne....
Tegnap este egy régi ismerősöm megtalált, beszélgettünk egy kicsikét. Ö is elmondta az utóbbi időbe történt dolgait meg én is. Nem irigylem, azért neki is szar lehet most a helyzete...
Felvetette,hogy mivel régen találkoztunk üljünk be valahová egy teára vagy kávéra, mert lenne miről beszélgetni..... de úgy érzem ehhez most semmi kedvem.... bár ma mindenhol lennék, csak itthon nem, kezdem nem bírni ez a levegőbe lévő feszültséget....
Van még valami ami a lelkem böki, és muszáj leírnom.
Én soha se vártam el, hogy otthon maradjon, ha akar menjen el a barátaival, pecázni, edzeni, hisz ezt az elején megbeszéltük, meg különben is kell neki a szabadság, meg soha nem is akartam magamhoz kötni, mert tudom,hogy nem szereti, sőt egyik pasi se szereti, csak egyszerűen mondja meg merre volt, mert aggódom. Igaz, azt hiszem már semmi közöm hozzá.....
De ő is aggódik, kíváncsi, hogy mi van velem.....
Ha ismerőssel találkozom, akkor mindig érdeklődnek,hogy, hogy vagyunk, mi van a pasiddal, és nem tudok mit válaszolni rá....
A Boszim is folyamatosan megkérdi, hogy beszéltél vele, mi van vele.... mindig mondja, hogy hívjam fel vagy menjek át és üljek le vele, beszéljük meg a dolgokat, mert mind a ketten makacsak vagyunk, külön-külön szenvedünk, pedig együtt kéne, hogy legyünk.
Ritka mikor apa is kérdez róla, de múltkor elmondta, hogy eddig őt kedveli a legjobban és nagyon szimpatikus neki...
Úgy döntöttem, hogy befejezem a blogom... viszont néha tényleg jobb leírni a dolgokat amik bántanak, mert elmondani nem tudom..... de valahogy nem akarom folytatni az írást, leírni az érzéseimet, mert ez már egyáltalán nem könnyíti a helyzetet... sajnos....
Jobb ha magamba helyreteszem a ezeket, bár abba biztos vagyok, hogy érte még szenvedni is megéri... tanulságokat is levontam, tudom mik a hibáim amin próbálok változtatni, csak reggelente a ..... hiányérzete miatt ne örülnék meg..... majd lesz valahogy, az idő mindent megold....
Az biztos én tényleg nagyon szerettem, amit tudtam megadtam neki, mindig hűséges voltam hozzá, pedig kaptam jelzéseket...
Szóval most elköszönök, visszavonult fújok, és egy erős kötelet fonok a kezemre.....
Ui.: Annak idején azt mondta nekem, hogy a körözési lista élén állok, mert elloptam a szívét ...
Lehet, hogy csak szét kell válnunk, hogy rájöjjön, hogy szüksége van rám.... egy biztos, most nem akarok menekülni sehova, csak várni, és csak kérnie kell és küldök neki valamit ( mondjuk egy kis szellőt) ami segíthet.... én meg csak annyit kérnék,segítsen ,hogy elfogadjam, és megismerjem a rezdüléseimet ....
Sziasztok
Sajnálom!!!!!!
